Kategóriák

A Bëlga-titok nyomába eredt a Partizán, de sikerült-e megfejteni?

A Bëlga-titok nyomába eredt a Partizán, de sikerült-e megfejteni?

Amióta sosem látott mennyiségben készülnek jobbnál jobb dokumentumfilmek a világban, természetesen a popzenei témájú filmek száma is megszaporodott, és nem nagyon van már olyan, kicsit is kultikus előadó, akiről ne forgattak volna valamilyen filmet. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne még rengeteg elmesélésre váró történet a műfajban, és ez fokozottan igaz Magyarországra, ahol kisebb a kapacitás, és mintha a számos dokumentumfilmesünk többségét – legyen az a szakma veteránja vagy az utóbbi időben lépett csak színre – nem izgatná annyira a populáris zene. Vannak persze kivételek, és külön szerencse, hogy az elsősorban közéleti témákban nyomuló Partizán egyik szerkesztőjét, Laki Gergelyt személyesen is érdekli annyira a téma, hogy már több, zenei témájú dokut is köszönhetünk a csatornának. Az első ilyen a háromrészes Szennyhullám ‘78-84 volt, mely a magyar punkszíntérnek állított emléket, most pedig itt van Laki Gergely és Klopfstein-László Bálint filmje, a Magyar Nemzeti Hip-hopot! / Bëlga – Őstörténet.

Ahogy azt az alkotók a leírásban is kiemelik, bár a Bëlga jól ismert együttes, a tagokról mégis keveset tudni: becenevek és napszemüvegek mögé rejtőznek, nem posztolnak Insta-fotókat a nyaralásukról, interjút se adnak minden nap, és ha esetleg mégis, akkor sem tartoznak a bátran kitárulkozó alanyok közé. És meg lehet ugyan találni Még 5 Lövés, Bauxit és Tokyo polgári nevét, ha ez érdekel valakit (a zenekaron belül külön entitást képező DJ Titusszal könnyebb dolgunk van), de láthatóan nagyon ügyelnek rá, hogy elválasszák egymástól a magánember és a popsztár énjüket. Éppen ezért nehéz feladatra vállalkozott a Partizán, amikor pont róluk készített egy csaknem 80 perces filmet.

És ugyan az alkotók nem árulnak zsákbamacskát, hiszen a film címe eleve Őstörténet, mégis meglepve tapasztaltam sok más nézővel együtt, hogy jé, már csak tíz perc van hátra a filmből, és még mindig csak 2004-nél járunk, hiszen a mű nem a Bëlga zenekar teljes történetéről szól, hanem a több mint két évtizedes történet első harmadára koncentrál. Lakit és Klopfstein-Lászlót ugyanis nem szimplán az együttes sztorija érdekli, hanem azon belül is egyetlen kérdésre keresik a választ: hogyan lett a buddhista főiskolás, tilosrádiós fiúk hülyéskedéséből egy évtizedek óta létező, hatékony és népszerű popzenei produkció?

A kérdés pedig nagyon is jogos, hiszen racionálisan nagyobb volt az esély arra, hogy ma egy szubkulturális emlék legyen a Bëlga: egy azok közül az underground zenekarok közül, amelyek szűk körben legendásnak számító koncerteket adtak negyven embernek az akkor még főként magyar zenekarokról szóló Sziget Fesztivál valamelyik kisszínpadán a kilencvenes években, és az együttesnek már csak az emléke él a ma szociális munkásként, rendszerfejlesztőként vagy éppen tengerbiológusként dolgozó tagokban. A Bëlga viszont az egy a százból, amelyiknek sikerült az elképzelhetetlen, és persze, hogy a film is ezt akarja megfejteni.

Tovább növeli a Bëlga korai korszakának vonzerejét, hogy személyi változásokkal, sőt, valódi drámával is járt az az időszak: a laza, kreatív kollektívából a váratlan siker hatására egyre professzionálisabban működő együttes vált, és ez két alapító tag távozását is magával hozta. Szerencsére a történet összes szereplője megszólal a filmben, pedig a Paizs Miklóstól való elválást láthatóan még két évtized alatt sem sikerült rendesen feldolgozniuk a feleknek: ez a film egyértelmű drámai csúcspontja is, ahogy Paizs a Hello refrénjét énekelve egy lovasszekéren kigurul a zenekar történetéből a naplementébe. Paizs (aki a Bëlga tagjaként még Secret Man volt, mivel egy szekrénybe rejtőzve rappelt a koncerteken, és csak utána lett belőle Sickratman) egyébként is rendkívül őszintén beszél a traumatikus gyerekkoráról vagy a Bëlgával való csúnya szakításáról, őt viszont megnyugtatóan ellenpontozza a másik egykori tag, Lord Cursor (Tóth Szabolcs), aki pont arra példa, hogy egy együttes életéhez ezek a szakítások óhatatlanul is hozzátartoznak, és nem is kell, hogy feltétlenül összeveszés legyen a vége.

Vasvári Tamás / MTI A Belga zenekar koncertje a balatonvilágosi Strand Fesztiválon 2021. augusztus 27-én.

Megszólal még a filmben Takács László, a fiúk egykori tanára a Tan Kapuja Buddhista Főiskolán, valamint Uj Péter, aki a kezdetektől követte a Bëlga karrierjét, vagy Ganxsta Zolee, akinek a munkássága inspiráció és parodizált forrás is volt a számukra. Amiket ők mondanak, segítik kontextusba helyezni a történteket, de a film nyilván azon múlik, hogy magukból a főszereplőkből mit sikerül kiszedni. Szerencsére sokat, és ez alapján kirajzolódik a kép a Bëlgáról, mely talán a legjobban úgy írható körül, hogy a tagok (és itt most a három MC-re gondolok) mindenhonnan kilógtak. Hiszen sok lakótelepi srác története indult azzal a kilencvenes években, hogy felfedezték maguknak a hiphopot, de a Bëlga mégsem a Fila Rap Jameken kötött ki, ehhez túl furák voltak azzal, hogy a magyar őstörténet vagy a buddhizmus foglalkoztatta őket. De kilógtak a főiskoláról is, hiszen – ahogy a tanáruk is mondja – a végzettségük abszolút nem indokolta volna, hogy ők oda járjanak. Nem maradtak meg sokáig a Tilos Rádió underground közegében sem, viszont mindenből gúnyt űző provokátorokként sem lehet leírni őket, hiszen a Paizzsal való szakítás egyik fontos eleme az volt, hogy ők vele ellentétben nem találták viccesnek azt a sorát, hogy „Szűz Mária sohasem fosott”. Mindeközben a Bëlga nem hiphop együttes, de nem is szimplán paródiazenekar, és még sokáig lehet keresgélni a skatulyákat, egyikbe se fognak beleférni.

Ez a történet elég jó ritmusban, vizuális gegekkel és archív anyagokkal megtámogatva bontakozik ki a filmben, melyen talán számon lehet kérni, hogy miért nem foglalkozik a 2004 után történtekkel, de tényleg ez a szakasz volt a legmeghatározóbb az együttes életében. Utána pedig – ahogy az a filmben is elhangzik – a tagok már tudták, mivel jár egy lemezfelvétel, egyre jobban beleszoktak a működő zenekar életébe, és az már egy újabb történet, ami meg is bontotta volna a film egységes szerkezetét, és akár egy újabb film témája is lehet. Kérdések azért maradtak a film után is: nem követelik-e tőlük, hogy a magánéletükben is folyton viccesek legyenek? Hogyan állnak ellen középkorú férfi létükre a kísértésnek, hogy a mindent uraló közösségi média korában fontoskodó Facebook-posztokat írjanak a pandémiáról, a háborúról vagy az energiaárakról? Vagy ami még érdekesebb: meg tudnak-e élni abból, hogy ők a Bëlga, vagy ez félig hobbi?

Ezekre a válaszokra tehát még várnunk kell, azonban a kulcs a Bëlgához talán az, amit Titusz mond a film végén:

Sokkal jobban érdekelt, hogy valami saját dolgot csináljunk, amit csak mi csinálunk, és még az se zavart, ha ez szar.

És ez a hozzáállás az, ami végső soron hozzásegítette ezt a zenekart ahhoz, hogy húsz évet lehúzzon a magyar popéletben. A Bëlga nem törődött azzal, hogy mit szóltunk mi, akik a Kalauzzal, az Ovi-rappel meg a Magyar Nemzeti Hiphoppal szerettük meg a zenekart, és akik az utána következő lemezeken csak fanyalogtunk, hogy ez már nem olyan jó, és nekik volt igazuk. Helyette megírták az Egy-két-há!-t, meg a Szerelmes vagyokot, amivel az újabb generációnál is befutottak, és aztán ezt pár évente meg tudták ismételni, egészen a mai napig. Ez látszólag nem akkora dolog, pedig talán a legfontosabb okok egyike, hogy nemcsak, hogy létezik még a Bëlga, de filmet is forgatnak róluk.

The post A Bëlga-titok nyomába eredt a Partizán, de sikerült-e megfejteni? first appeared on 24.hu.

Related Posts