Kategóriák

Nyúzóvölgy véres tragédiája: több tucat romát végeztek ki emberevés vádjával

Nyúzóvölgy véres tragédiája: több tucat romát végeztek ki emberevés vádjával

Az 1700-as évek végén az évszázad bűnügye tartotta izgalomban nemcsak a Habsburg Birodalmat, de az európai közvéleményt is: Kemencén, Hont vármegye akkori központjában több mint 200 vándorcigányt állítottak bíróság elé, akiket azzal vádoltak meg, hogy megöltek és megettek 31 embert.

Bizonyítékként egyedül a kínzással kicsikart vallomások szolgáltak, ám önmagában a beismerés és a gyűlölet, a korlátlanul érvényesülő előítélet akkoriban elég is volt az legszigorúbb ítélethez. A megalázó és kegyetlen kivégzések 1782. augusztus 24-én kezdődtek, a baljós nevet viselő

Nyúzóvölgyben 41 embert – férfiakat és nőket – fejeztek le, akasztottak fel vagy törtek kerékbe, mire az uralkodó leállította a vérengzést.

Adrián Zoltán / 24.hu Nyúzóvölgy

Ha mindez bárhol Nyugaton történik, bizonyára írók és hollywoodi rendezők generációit ihleti meg, Magyarországon viszont az emberevéssel vádolt cigányok esetét lassan a feledés homálya borítja. Két helytörténész, Puskás Péter és Végh József állított emléket a tragédiának Előítélet és vérpad című, először 1997-ben megjelent könyvükkel, illetve hosszas kutatómunkával igazolták a vád teljes tarthatatlanságát. Ma még áll a vérpad helyén 1982-ben emelt kopjafa is, de egy elkerített magánterületen, és az ütött-kopott oszlop néhány éven belül végleg megadja magát az elemeknek.

A 240. évforduló kapcsán idén szeptemberben egy új emléktáblát biztosan felavatnak, és egy méltóbb emlékmű felállítására, illetve az áldozatok exhumálására is van szándék. Kemencén jártunk az „emberevő” cigányok nyomában, megmutatjuk a vármegye egykori pincebörtönét, a vesztőhelyet, és természetesen felidézzük a teljes történetet Végh József segítségével.

Gyűlölet és előítélet

A cigányság sorsa a kezdetektől a kirekesztés, az üldöztetés volt Európában. Szabad, vándorló életformájuk értelmezhetetlen és megengedhetetlen volt a feudális társadalmakban arról nem is beszélve, hogy így adót sem lehetett rájuk kivetni. Állandó idegenként, számkivetettként éltek Magyarországon is, bizalmatlanság és gyűlölség kísérte felbukkanásukat, a kisebb-nagyobb közösségek igyekeztek őket minél messzebb üldözni maguktól.

Vértes Károly / Morvay Kinga adományozó / Fortepan Cigánytábor a 19. század végén.

Mária Terézia, majd II. József azonban egyre szigorúbb rendeletekkel próbálta őket letelepíteni, adófizető parasztokká formálni. A betarthatatlan, sokszor brutális szabályok viszont csak növelték a feszültséget a magyarokban is.

Az emberevéssel vádolt cigányok elleni, 1782-es eljárás az évszázadok óta gyülemlő gyűlölet és előítélet csúcspontjaként robbant ki Hont vármegyében

– mondja a 24.hu-nak Végh József.

Márciusban egy teljesen hétköznapi „tyúklopási pernek” indult, amikor néhány cigányt elfogtak a viszokai mészárszék feltörése és a felsőalmási jegyző kamrájának kifosztása miatt. Ma már nem lehet rekonstruálni, hogyan és miért, de kihallgatásuk során aztán a betöréseken kívül emberölést is magukra vállaltak. Az ügy ezzel hirtelen komolyra fordult, Hont vármegye bűnüldöző szervei megkezdték a nyomozást. A gyanúsítottakat a vármegyeháza pincéjében tartották fogva Kemencén, ami önmagában megér egy kis kitérőt.

Adrián Zoltán / 24.hu Kemence látképe, a kép közepétől picit balra az egykori vármegyeháza, a képen jobbra a római katolikus Kisboldogasszony-templom.

Apró falu a megye központja

A ma Pest megyéhez tartozó, kevesebb mint ezer főt számláló település 200 éve sem számított jelentősnek, ráadásul a történelmi Hont vármegye déli „csücskében” feküdt, semmi nem indokolta, hogy közigazgatási központtá váljon. Sokáig ment is a vita, hogy itt vagy a közeli városban, Ipolyságon (ma Sahy Szlovákiában) épüljön-e fel a megyeháza.

Sok uraság ódzkodott a hosszú utazásoktól, a szeszélyes, a tavaszi és őszi esők idején járhatatlan Ipolyon való átkeléstől, de például a Hont vármegye ügyeiben is érintett esztergomi érseknek kényelmesen közel feküdt. A falu birtokosa, Koháry András is ezt az álláspontot képviselte, szavának pedig különleges súlyt adott, hogy ő volt a megye főispánja.

A belső erőviszonyok, vagy úgy is mondhatjuk, a »vármegyei lobbi« eredményeként végül 1752-ben Kemencén épült meg Hont vármegye nemesi önigazgatásának központja, a vármegyeháza

– tudtuk meg Pongrácz Jánostól, a település polgármesterétől.

Adrián Zoltán / 24.hu Pongrácz János

A kétszintes, impozáns épület kifejezetten vármegyeházának épült, és még ma is uralja a falu képét annak ellenére, hogy már csak a központi része van meg. Ez ad otthont az iskola tornatermének, a helytörténeti kiállításnak, a pincében pedig ma is megtekinthető a nyirkos cellák egy része, ahol többek között történetünk főszereplőit is fogva tartották és vallatták.

Az épület 1806-ban leégett, ezt kihasználva pedig a vármegyeházát – a többség akaratának megfelelően – már Ipolyságon építették újjá. A polgármester megjegyzi: a rossznyelvek szerint a tűz mögött azon urak állhattak, akik megelégelték a sok kényelmetlenséget.

Kényszer alatt vallottak

Visszatérve a lopásért elfogott, majd emberölést magukra vállaló honti cigányokra, a meglepő fordulat szinte törvényszerű volt, és a bűn beismerése esetükben még nem jelent bűnösséget – legalábbis minden erre utal, ami a szűkös forrásokból kihámozható. Nézzük először az elméletet.

Adrián Zoltán / 24.hu

Hont vármegyében, mint bárhol Magyarországon, a cigányság puszta jelenléte – nemhogy esetleges letelepítésük – a legkevésbé sem volt kívánatos, a hatóságok gyakran a megfélemlítés eszközével bírták távozásra különböző csoportjaikat. Az elrettentésre kiváló lehetőséget kínáltak a bűnügyek: minél szigorúbban csapott le a törvény, annál kevésbé volt maradása a vándoroknak. Előítéletei mentén a közvélemény is érzékenyen reagált, akkoriban a legborzasztóbb bűntények elkövetését is feltétel nélkül kinézték bármelyik cigány emberből.

A kínvallatást Mária Terézia 1767-ben betiltotta, de a valóságban csak az új bírósági szervezet létrehozása, vagyis 1784 után szűnt meg fokozatosan. A botozás, nők esetében a vesszőzés azonban továbbra sem számított kínzásnak annak ellenére, hogy így akár halálra is lehet verni valakit. Egy szó mint száz, a vallatók mindent megtettek, hogy a két ismert, pehelysúlyú lopás mellett minél több és nagyobb volumenű ügyet varrhassanak a vádlottak nyakába, és természetesen minél több „bűntársukat” nevezzék meg.

A pszichikai terror és a fizikai erőszak nyomán »súlyosbodtak« a bűnök, nőtt a vádlottak száma, és megszületett a gyilkosságról szóló beismerés, majd beismerések

– emeli ki Végh József.

Adrián Zoltán / 24.hu Végh József

„Hát megettük őket!”

Az egész ügy kezdett önjáróvá válni és túlnőni a hatóságokon, de lassanként a józan ész határain is. Gyorsan emelkedett a gyanúsítottak köre, akik végül 31 ember megölését vállalták magukra, egyes gyilkosságokat akár négyen is – egymástól függetlenül. Csakhogy volt egy komoly gyakorlati probléma: egyetlen személyt sem tartottak nyilván áldozatként, egyetlen kivétellel senkit nem kerestek a hozzátartozói, a mind nagyobb területen folytatott nyomozás nem talált maradványokat. Még egy darab emberi csontot sem.

Többen is vállalták, hogy megmutatják az elásott holttesteket, ám, mint utóbb kiderült, csupán kereket akartak oldani az általuk megadott helyszínek felé tartva – őket aztán később még „keményebben” vallatták. A halottak nélküli gyilkosságok ellentmondását azzal próbálták feloldani, hogy valószínűleg messziről jött személyek lehettek, házalók, akiket senki nem ismert, nem hiányolt. Jogilag azért még így is nagyon sántított az egész annak ellenére, hogy a vármegye részéről kétség nem fért a cigányok bűnösségéhez.

Végül egy asszony megtört a kínok hatására, és az újra és újra feltett kérdésre, miszerint hova rejtették a hullákat, így kiáltott: „Hát megettük őket!”

Innentől végleg átlépte a történet a józan ész határait. Több megyére kiterjedő hajtóvadászat indult, több mint 200 vándorcigányt gyűjtöttek be. Megteltek a vármegye pincéi, sokakat disznóólakban, csűrökben tartottak fogva felfegyverzett parasztok őrizete alatt. Az egyre keményebb tortúra hatására maguk a cigányok próbáltak logikus magyarázatot adni, hogy 31 rendbeli emberölés és az áldozatok elfogyasztása mellett miért nincs egyetlen tanú, egyetlen emberi csont sem.

Eszerint zenéltek, az asszonyok táncoltak és hangosan énekeltek, a pulyák visítoztak, hogy senki ne hallja szerencsétlen áldozataik jajveszékelését. Az emberevés után maradt csontokat pedig elégették.

Lefejezés, kerékbe törés, felnégyelés

A cigányok hivatalból kirendelt ügyvédje, Náthy Ferenc is hangsúlyozta, hogy a vád nélkülözi a tárgyi bizonyítékokat és a tanúkat, minden adat, terhelő vallomás a vádlottaktól származik. Ám a bírókat ez nem befolyásolta, akkoriban a beismerő vallomás a bizonyítékok királynőjének számított: perdöntő volt és visszavonhatatlan. Az első ítéletek augusztus elején születtek meg, összesen 41 embert – férfiakat és nőket – ítéltek halálra, a kivégzés módja a nem és a bűnösség foka szerint változott.

Adrián Zoltán / 24.hu

A nőkre – 17 asszonyra – pallos általi lefejezés várt. A férfiak közül bűnük arányában 15 főt akasztásra, hatot kerékbetörésre, hármat pedig felnégyelésre ítéltek –, és mintegy halmazati büntetésként ebben a sorrendben végig kellett nézniük társaik halálát is.

Augusztus 22-én Báton 13 személyt végeztek ki, de a „fő attrakciót” Kemencén szervezték 1782. augusztus 24-én. A Nyúzóvölgy partján, egy magasabban fekvő ponton állt a vesztőhely, ide terelték a megfélemlítés szándékával a környék cigányságát, de szép számmal érkeztek „látványosságra” vágyó magyarok és szlovákok is. Itt 15 elítélt vesztette életét, a jobb láthatóság kedvéért még egy méter magas emelvényt is ácsoltak a vesztőhelynek.

Megalázott családok, véres látványosság

Elsőként hét nő feje hullt a porba sorban egymás után, a látványtól többen elájultak. Holttesteiket az összeterelt cigányoknak kellett elkaparniuk puszta kézzel. Az akasztásra váró öt férfi kezét feleségeikkel kötöztették hátra, a bitóra vezető létrát gyermekeik vitték akasztófáról akasztófára, ahogy apjukra került a sor.

Két férfi kerékbetörése volt talán a legszörnyűbb halál. Az elítéltet ilyenkor egy erre a célra átalakított kocsikerékre kötözték, és egy vas bottal vagy kalapáccsal ütlegelve annak küllői közé törték a csontjait. A hóhér más esetekben általában szisztematikusan haladt felülről lefelé 15 centinként, így a fejet érő ütések hamar megszabadították a kíntól a szerencsétleneket –

csakhogy ezeknél az embereknél fordítva álltak neki, a bokájuktól indultak, alulról fölfelé.

Itt végezték ki a főbűnösnek tartott cigányvezért, Sárközi Györgyöt is. A legdurvább, legelvetemültebb bűnözőknek kijáró felnégyelés volt a sorsa, és esetében eltekintettek attól, hogy a fej leválasztásával kezdjék. Maradványaikat a környék négy jelentősebb településén tették közszemlére.

Arcanum Digitális Tudománytár (ADT)

Nyúzóvölgy

A helyszín a már említett, hátborzongató nevet viselő Nyúzóvölgy volt Kemence és Perőcsény határában. Ma is ezt a nevet viseli, amit a népi emlékezet az „emberevő” cigányokkal hoz kapcsolatba. Az egyik magyarázat szerint itt nyúzták meg azokat a cigányokat, akik a kényszer hatására is mindvégig konokul tagadtak, míg a másik úgy véli, hogy maguk az emberevők tartották a völgyben szörnyű lakomáikat.

A legelterjedtebb verzió szerint azonban a megkínzott cigányok közül tért vissza néhány túlélő, elfogta a megyei porkolábot, és a Nyúzóvölgyben állt rajta bosszút: elevenen megnyúzták, testét besózták, majd karóba húzták. Végh József azonban kiemeli:

Az elnevezésnek semmi köze ezekhez az eseményekhez, már egy 1520-ban kelt jegyzőkönyvben is találkozunk a Nyúzóvölggyel egy Perőcsény és Kemence közti határvita kapcsán.

A császár közbeszólt

A kivégzések augusztus 26-án folytatódtak Csábon: hét nőt lefejeztek, négy férfit felakasztottak, kettőt kerékbe törtek. Nagyjából 110 ember várhatott még ekkor hasonlóan súlyos ítéletre, amikor II. József császár a Wiener Zeitungból értesült az ítélet-végrehajtásokról augusztus 31-én, és azonnal leállította az egészet. Ahogy a helytörténész megjegyzi, nem azért, mert kételkedett volna a cigányok bűnösségében, hanem egy hiba miatt: a halálos ítéletek végrehajtásához császári engedély kellett az esetleges uralkodói kegyelem okán.

II. József új eljárást rendelt el, a vármegye újonnan kinevezett adminisztrátora pedig még 97, emberevéssel, valamint 18, egyéb bűnökkel vádolt személyt talált Kemencén a vármegye börtönén túl pincékbe, pajtákba zárva.

Több halálos ítélet nem született, ám az elítéltekkel ezt csak akkor közölték, amikor a kötél már a nyakukban volt.

Felmentést senki nem kapott, a „bűnösök” egy részét Törökországba száműzték, a többieket a temesvári erőd építéséhez rendelték kényszermunkára, ami általában a lassú halált jelentette. Gyermekeiket elvették és parasztcsaládok gondjaira bízták: az emberevéssel vádolt honti vándorcigányok közössége megszűnt létezni.

Schermann Szilárd / Schermann Ákos / Fortepan Kemence a 20. század elején, előtérben a Kemence-patak, háttérben a Kisboldogasszony-templom.

„Emberevés igaztalan vádjával”

Ma már teljes bizonyossággal kijelenthetjük, hogy a honti tömeggyilkos, „emberevő” cigányok elleni eljárás, maga a vád a korszellem szülte kreálmány volt, ámokfutás a hatóságok részéről. Véres mementója a gyűlöletnek, és nem az utolsó: az 1920-as évek végén szinte pontról pontra ugyanez a forgatókönyv valósult meg az akkor már Csehszlovákiához tartozó Szepsi községben. Halálos ítélet viszont ott nem született.

A meghurcolt „emberevő” cigányok emlékét ma az az egyetlen düledező, bitófát jelképező emlékoszlop őrzi. Annak idején senki nem törődött vele, hogy a korábbi téesz-területet kiparcellázták, most magánkézben van, tulajdonosa körbekerítette, gyümölcsöst ültetett. Lapunknak elmondta, nem tudott az emlékműről, nem ismerte a terület történetét. Nem az ő hibája, hogy az emlékmű jelenleg megközelíthetetlen, és anélkül, hogy belemennénk a helyi viszonyokba: az ő szempontjából nyilván igaza van.

Mezei István, a Farkas János Alapítvány és a Magyar Cigány Labdarúgó Válogatott alapítója személyes ügyeként karolta fel az igazságtalanul meghurcolt és kivégzett cigányok ügyét, a méltó emlékezés lehetőségének megteremtését. Pénz hiányában inkább csak hosszabb távú célként szerepel a maradványok exhumálása és egy új emlékmű felépítése, egyelőre egy emléktábla készült el. Az önkormányzat, a római katolikus egyházközség és a Farkas János Alapítvány összefogásával készült mementót szeptember 18-án avatják Kemencén, az egykori megyeháza falán.

Adrián Zoltán / 24.hu

Ottjártunkkor Pongrácz Jánostól a szövegét is megismerhettük:

Kemence környékén 1782-ben kényszervallatást követően az emberevés igaztalan vádjával 41 magyar cigány embert fejeztek le, akasztottak fel és törtek kerékbe. Ezt az emléktáblát 2022-ben, a 240. évfordulójának az évében e vád alapján kivégzett minden magyar cigány embert és elítélőket is a megbocsátó Isten végtelen irgalmába ajánlva a kölcsönös megbocsátás szellemében állították.

The post Nyúzóvölgy véres tragédiája: több tucat romát végeztek ki emberevés vádjával first appeared on 24.hu.

Related Posts