Kategóriák

Cannes 2022: Addig tart a kéjutazás, amíg a szupergazdagok össze nem hányják a fedélzetet

Cannes 2022: Addig tart a kéjutazás, amíg a szupergazdagok össze nem hányják a fedélzetet

Könnyű dolga van annak, aki a divatiparba akar belerúgni. A felszínes látványosságok, a szándékos és indokoltatlan túlárazás, a modellek felhasználása meg a környezetkárosítás felől egyaránt jogos kritikát lehet megfogalmazni, ezért amikor Ruben Östlund új filmje egy modellcasting jelenetével indít, enyhe csalódottságot érezhetünk: a társadalmi gúnyrajzok svéd rendezője ennél nehezebb célpontot is választhatott volna.

A hamarosan a magyar mozikba is eljutó A szomorúság háromszöge azonban nemcsak modellekről szól, hiába indul a köréjük épült húspiac viszolyogtató bemutatásával. Östlund hamar kiszemel magának két modell-influenszert – jelezve, hogy e két foglalkozási manapság feltételezi egymást –, Carlt és Ya Yát, akik egy párt alkotnak ugyan, de kapcsolatuk meglehetősen ingatag lábakon áll. Carl egy kínos éttermi vacsora közben felveti, vajon azért vannak-e együtt, mert ketten hatványozottan több Instagram-követőt szerezhetnek, Ya Ya pedig nem ellenkezik.

Festival de Cannes

Kettejük közül Carl az önelemzőbb alkat, noha Östlund tudja, máris vigyorgunk azon, ha egy gyönyörűen kidolgozott testű, bordatájékon divatos tetoválást viselő modellfiú önelemzésbe kezd. Carl mindenesetre csökönyösen próbálja megvitatni Ya Yával, miért nem száll be a lány az éttermi számlába, posztfeminista korunkban miért húzza magára az „eltartott nő” ásatag szerepét, és egyáltalán, miért csinál úgy, mintha a pénz a fán teremne.

Újraosztott férfi-női szerepek, kegyetlen kapitalizmus és digitális képmutatás: csupa divatos téma hemzseg A szomorúság háromszöge két és félórás, kissé széteső, de grandiózus szatírájában.

Östlund hasonló megközelítést választott előző, Arany Pálma-díjas filmje, A négyzet esetében is, amelyben a kortárs képzőművészeti világban bonyolította nagypályásnak tűnő, valójában megejtően kisszerű hősei kálváriáját. Ám A négyzet – címéhez méltóan – pontosabban és feszesebben szerkesztett film, mint a túlhabzó A szomorúság háromszöge. A „habzás” érthető szó szerint, a történet második felvonásában ugyanis Carl és Ya Ya Instagram-barterben kapott luxus-hajókirándulásra indulnak. Gusztustalanul gazdag emberekkel ismerkednek meg, valamint a részeges, magát marxistának mondó hajóskapitánnyal, aki már csak azért is szórakoztató jelenség, mert Woody Harrelson alakítja (a film többi szereplője jóval kevésbé ismert, bár a Carlt megformáló Harris Dickinson játszott a King’s Man: A kezdetekben).

A kéjutazásnak akkor szakad vége, amikor a hajó hatalmas viharba kerül, a turbókapitalista nagyvállalkozók pedig olyan bőséggel hányják össze a fedélzetet, mintha csak egyszerre akarnák kiadni mindazt, amit pénzkereséssel töltött életük során bekebeleztek.

A „kapitány vacsorájának” karneváli nagyjelenete a sokat látott cannes-i közönség számára is tartogatott meghökkentő pillanatokat, noha Östlund klasszikusokra alapoz: aki látta A nagy zabálást vagy Makavejev Sweet Movie-ját, nyugodt gyomorral vészelheti át e képsorokat.

Festival de Cannes

A szomorúság háromszöge utolsó fejezete hajótörés után, egy lakatlan szigeten játszódik, ahol kiteljesedik a tézisdráma: szolgákból lesznek az urak, mert ők értenek a halászathoz és a tűzrakáshoz, az előzményekben szem elől tévesztett Ya Ya és Carl kapcsolatát pedig újfent osztályalapú kihívások érik. Lötyögős a tempó, és aligha kifinomultak a poénok, emiatt A szomorúság háromszöge színvonalában A négyzet, illetve Östlund korábbi, kisebb léptékű szatírája, a kiváló Lavina alatt marad. A

rendező ugyanakkor a semmiből is képes operai magasságokba csapó nagyjeleneteket koreografálni, és a civilizált, polgári szalonhangulatot egy pillanat alatt a közösségi szégyen és önvád maró érzéseibe fordítja.

Pazar stílusérzékéről pedig A szomorúság háromszöge is tanúskodik.

Indiánok a semmi közepén

Úgy illik, hogyha megismerhettük a szupergazdagok mikrouniverzumát, lássuk az érem másik oldalát is. Cannes minden évben széles válogatást kínál a szegénységgel foglalkozó filmekből, és e nemben – meg összességében is – az idei fesztivál kimagasló darabja az amerikai War Pony. Az elsőfilmes rendezők, Gina Gammell és Riley Keough közül előbbi függetlenfilmes producer, utóbbi ismert színésznő, a Mad Max – A harag útja és a Valami követ szereplője.

Önmagában a figyelmük, a szolidaritásuk is lenyűgöz, ahogy kiválasztották a dél-dakotai Pine Ridge rezervátum néhány lakóját, és megmutatkozási lehetőséget biztosítottak nekik a War Ponyban. Az oglala lakota törzs által lakott terület az Egyesült Államok egyik legszegényebb vidéke, ahol tökéletes magukra hagyatottságban élnek a történelmi múltban kisemmizett, és jelenleg is jóformán nincstelen indiánok. A kábítószer-függőség tízéves korban kezdődik, néhány évvel megelőzve az első gyereket meg az első letartóztatást. Noha néhányan igyekeznek tartani a lakota hagyományokat, a többségnek nincs törzsi identitása, miközben idegenek maradnak a fehér amerikaiak között is.

Festival de Cannes

E többszörös határhelyzetben lévő szereplők közül két fiú, a 18 éves Bill és a kiskamasz Matho lesz a párhuzamos nevelődési történet főhőse. Billnek két kisfia van két különböző lánytól, de maga is gyerek még. Kutyákat tenyészt, húsfeldolgozó üzemben dolgozik, egy gazdag fehér vállalkozó szeretőjét furikázza – bevállal bármit, amiben a pénzkeresés, a lehúzás, a túlélés lehetőségét látja. Minden stiklijével, rémisztő felelőtlenségével együtt is tisztának látjuk őt, amihez kell az amatőr szereplő, Jojo Bapteise Whiting személyisége is (utóbbit külseje és robbanáskész színészi energiája alapján a lakota ifj. Vidnyánszky Attilának is mondhatnánk).

A rendezők érzékeny, realista megközelítésmódja és a történet közege miatt Chloé Zhao első rendezése, a Songs My Brothers Taught Me áll a legközelebb a War Ponyhoz, de felismerhető a Sean Baker rendezte Floridai álom meg Andrea Arnold American Honey-jának hatása is, amelyben Keough kisebb szerepet játszott. Az utóbbi tíz év legragyogóbb amerikai filmjeiről beszélünk, és a War Pony nemcsak témájában, hanem színvonalában is illik a sorba.

Egyszerre nagyszabású és meghatóan intim, de magabiztosan kerüli el azt is, hogy egzotikumként mutogassa az indiánokat (a forgatókönyvet két lakota író, Franklin Sioux Bob és Bill Reddy jegyzi).

Sok esély nincs rá, de talán valamilyen formában Magyarországon is láthatjuk majd a War Ponyt. Akkor újra rákérdezünk majd, miért nem készülnek nálunk hasonló filmek szabolcsi vagy dél-baranyai cigányokról, akik nagyjából úgy élnek, mint Gammell és Keough hősei: a többségi társadalommal egy országban, mégis egy párhuzamos univerzumban.

The post Cannes 2022: Addig tart a kéjutazás, amíg a szupergazdagok össze nem hányják a fedélzetet first appeared on 24.hu.

Related Posts