Kategóriák

Nem sokáig fogadták örömmel a háború elől menekülőket

Nem sokáig fogadták örömmel a háború elől menekülőket

Amikor 1914 októberében a belga menekültek első kis csoportjai elhagyni készültek hazájuk partjait Leeds felé, a levegőt izgalom, megkönnyebbülés és lázas sietség töltötte be. Marie Antoine nővér – aki akkor kényszerült menekülésre, amikor Willebroeckben (egy Antwerpen és Brüsszel közötti faluban) működő rendházukat német ágyúkkal lőtték – így írta le az antwerpeni kikötőből induló exodust:

Elfoglaltuk helyünket a kis hajó fedélzetén. Nagyjából feleannyi ülőhely volt, mint ahány utas, de mi összezsúfolódtunk, amennyire csak tudtunk. Egyfajta biztonságérzet fogott el bennünket, mivel mindnyájan tudtuk, hogy néhány órán belül már kívül leszünk a szörnyű bombák és srapnelek hatótávolságán.

Alig négy óra múlva, miután a dermesztő hidegben átkeltek a tengeren, „feltűntek Anglia hegyei és csipkézett partjai”: a biztonság végre látótávolságba került.

Másfél millió belga menekült

A britek a maguk részéről alig várták, hogy megpillanthassák a háború üldözötteit, végtére is a lakosság többsége a belga menekülteket látva szembesült először az első világháború emberi következményeivel. Belgium 1914 júliusában bejelentette, hogy fenntartja semlegességét, ahogyan azt Nagy-Britannia, Poroszország, Franciaország, Ausztria, Oroszország és Hollandia az 1839-es londoni szerződésben garantálta. Augusztusban azonban a németek már az ország területén nyomultak előre Franciaország felé, a menekülők ezrével indultak útnak. 1914. október 9-én a belga helyőrségparancsnok átengedte Antwerpent, és novemberre Belgium zöme német megszállás alá került.

Összesen 1,5 millió belga vált hontalanná, ők Franciaországba, a semleges Hollandiába és Angliába menekültek. 1914 októberében, a belga katonai ellenállás összeomlása után már naponta ezren érkeztek Angliába, novemberben Hollandia élelmet kért Angliától belga menekülttáborai számára. A brit kormány ehelyett azt ajánlotta, hogy hetente 5000 menekültet szállítsanak át Angliába. Néhány rövid hónap alatt több mint 200 ezer belga érkezett az országba – ez volt a legnépesebb menekült bevándorlás a brit történelemben.

WATFORD / Mirrorpix / Getty Images Antwerpen 1914 októbere.

A brit kormány részben önérdekből volt ilyen készséges a belga menekültek befogadásában, mivel Nagy-Britannia háborús részvételének nyilvánosan deklarált okai között központi helyen állt Belgium megszállása. Nagy-Britannia katonai támogatást garantált, amikor a belga kormány visszautasította a németek azon követelését, hogy engedjék őket átvonulni az országon. Arra is felhasználták a megszállást, hogy szítsák a brit lakosság körében fortyogó németellenes indulatokat. A brit toborzó plakátok Belgiumot a nemzetközi törvényeken átgázoló német agresszor áldozataként tüntették fel.

Az újságcikkek, interjúk és fényképek mind hozzájárultak ahhoz a képhez, amely a belga menekülteket a német brutalitás ártatlan elszenvedőiként ábrázolta. Leedsben például egy fronttudósító, Bertha Bennet Burleigh beszédet tartott a belgiumi helyzetről, amelyben a németeket barbárságuk és civilizálatlanságuk miatt támadta, elítélte a polgári lakosság bántalmazását, valamint a templomok és könyvtárak kifosztását. Bár a megszállás idején valóban történtek atrocitások – köztük nemi erőszak, fogolyszedés és gyilkosság – a belga polgári lakosság ellen, az ilyen eseteket időnként kitalálták vagy eltúlozták, a sajtó pedig azt az utasítást kapta, hogy ne írjon negatív történeteket a belga menekültekről.

Így hát nem meglepő, hogy a „gáláns kis Belgium” Angliába érkező menekültjeit tárt karokkal fogadták.

A jól megalapozott brit jótékonysági rendszer azonnal és látványosan reagált: a segítő munkát a kormány kérésére a Háborús Menekültek Bizottsága koordinálta, ám főként a helyi közigazgatási testületek finanszírozták, támogatták és irányították. A menekültek ellátásának szervezését a helyi bizottságokra bízták, amelyek sorait ottani kiválóságok, köztük klerikusok és gazdag közép-, illetve felsőbb osztálybeli nők alkották.

WATFORD / Mirrorpix / Getty Images Brüsszelből menekülő család 1914 augusztusában.

Általános összefogás

Leedsben a belgákat segélyező polgármesteri bizottságot (amely a háború alatt mindvégig átlagosan 1500 menekültért volt felelős) Dorothy Una Ratcliffe, a polgármester unokaöccsének gazdag, 27 éves felesége hívta össze. Ratcliffe, hogy boldogtalan házasságából meneküljön, belevetette magát a háborús segélymunkába. Leedsben pedig – ahova özönlöttek a kisemmizett belgák – bőven akadt tennivaló. Az ínséges helyzetben lévő menekülteknek 228 házat bocsátottak rendelkezésükre, továbbá egy szállót is működtettek a nőtlen belga férfiak és szabadságos belga katonák számára.

1914-ben és 1915-ben a brit közvélemény nagyban támogatta a menekültek ügyét, és hatalmas összegeket adományozott a belgák ellátásának fedezésére. Ebben az időszakban egyedül a leedsi bizottság által gyűjtött összeg elérte a 10 714 fontot (ez mai értéken több mint 500 ezer font, azaz mintegy 221 millió forint), amit a kormány további 11 258 font segéllyel egészített ki. Az Angliába menekülő és pénzbeli segítséget igénylő belgáknak mintegy kétharmada nő és gyermek volt; a katonaköteles korú férfiakat a háború egész tartama alatt továbbra is behívták a hadseregbe.

A belga katonák kötelesek voltak betartani a katonai fegyelmet, de a menekülteket az állam is ellenőrizte. Az 1914-es idegeneket korlátozó törvény (Aliens Restriction Act), amelyet eredetileg az Angliában élő német és osztrák lakosok ellenőrzésére bocsátottak ki, előírta, hogy a belgáknak be kell jelentkezniük a rendőrségen, és tájékoztatniuk kell a helyi regisztrációs hivatalt, ha lakcímet akarnak változtatni – ily módon korlátozva jogukat az angliai szabad költözéshez.

Paul Thompson / FPG / Archive Photos / Getty Images Belga menekült gyerekek Londonban az első világháború alatt.

Vendégből külföldi

Ahogy a háború első hónapjaiból évek lettek, a belga menekültek és brit vendéglátóik viszonya alapvetően megváltozott. A belgák a „vendég” státuszból fokozatosan „tartózkodási engedéllyel rendelkező külföldiekké” váltak, akiknek kulturális szokásai gyakran merőben eltértek a befogadókéitól. Kezdetben az egyes családok saját otthonukba fogadtak be menekülteket, ez azonban csupán rövid távú megoldásnak bizonyult. A brit családok költségvetése és nagylelkűsége hamar kimerült, a belga menekültek pedig szívesebben éltek függetlenül, amikor már megtehették. Ám azok számára, akik nem lettek hamar önellátók, volt még egy megoldás, hogy visszanyerjék függetlenségük egyfajta látszatát. Sok zegzugos angol házat szállóvá alakítottak, ami lehetővé tette, hogy a menekült csoportok – az angol családi házak elszigeteltségétől mentesülve – együtt lakhassanak.

Egy ilyen szálló, a Bradford közeli Heaton Hall irataiból kiderül, hogyan vált egyre feszültebbé a belga lakók és a brit szállásadóik közötti kapcsolat. A Heaton Hall-i bizottságot idősebb, társadalmilag konzervatív középosztálybeli nők uralták, elnöke pedig Alice Priestman, egy textilipari középvezető 62 éves kvéker felesége, a női börtönök tapasztalt látogatója volt. Ám a belga menekültekkel végzett munka nem ment mindig olyan simán, mint ahogy a bizottság tagjai kezdetben remélték. Rendszeresen hallották a belgák „kicsinyes irigykedéseit”, akik folyton olyan panaszokkal traktálták őket, hogy „egyikük gyakrabban javíttatja a cipőjét, mint a másik”, vagy hogy nincs pénze dohányra. 1915 decemberében a titkár megjegyzése szerint a hangulat olyan ellenségessé vált, hogy a menekülteket „szigorúan megrótta a bizottság elnöke”.

Egy Madame Brule nevű flamand anyanyelvű menekült is megdorgálta őket, mondván,

igen barátságtalan dolog részükről, hogy ilyen pitiáner módon kötekednek, amikor ilyen sokat tettek értük.

A Heaton Hall-i bizottság és a menekültek közötti viszony tovább romlott. A bizottság későbbi jegyzőkönyveiben egyre nagyobb feszültségekre derült fény a bizottságban részt vevő gazdag – protestáns értékeik és feltételezett társadalmi és morális felsőbbrendűségük tudatában lévő – yorkshire-i nők és a gondjaikra bízott menekültek között. A belgák igen változatos társadalmi-gazdasági körülmények közül jöttek, és nem mindig vették jónéven, hogy brit házigazdáik ellenőrzik a viselkedésüket, olykor megfeddik őket.

A kulturális ütközés különösen az alkoholfogyasztás terén nyilvánult meg. 1915 júliusában, miután M. Lickensről kiderült, hogy „ital okozta betegsége van”, Mrs. Priestman „elment a Delvers Armsba, és megkérte a tulajdonosnőt, hogy amennyire lehet, ne engedje a belgákat az észszerű mennyiségnél többet inni”. A yorkshire-i protestáns középosztály körében erős antialkoholista mozgalom működött, ez azonban a sörivó belga katolikus közösségektől merőben idegen felfogás volt.

Maurice-Louis Branger / Roger-Viollet / AFP

Eltartották magukat

Ahogy a menekültek egyre inkább a brit élet részévé váltak, és az irántuk kezdetben megnyilvánuló érdeklődés alábbhagyott, a brit lakosság pénztárcája szorosabbra zárult. 1916-ban, két évvel az első belga hajók megérkezése után a háborús veszteségek és az élelmiszerárak egyaránt növekedőben voltak, és a brit társadalomnak sokkal több jótékonysági ügyben kellett adakoznia fogyatkozó erőforrásaiból. A belga menekültekkel foglalkozó bizottságok országszerte nehéz választás elé kerültek, ahogy a tőke kezdett kifogyni, ezért a menekültekre egyre nagyobb nyomás nehezedett, hogy fizetett munkát találjanak.

A munkaerőválság miatt – különösen 1917-ben és 1918-ban – lehetőségekben nem volt hiány. 1918-ra mintegy 30 ezer belga (köztük több mint 7000 nő) talált munkát a lőszergyárakban, amivel az egyik legnagyobb külföldi munkaerőt alkották az országban. Elisabethville-ben – a Durham megyei Birtley belga közösségében – több mint 3000 belga dolgozott egy nagy lőszergyárban és lakott annak közelében.

A pénzügyi nehézségek miatt a Heaton Hall-i bizottság igyekezett több nőt bevonni a fizetett munkába, hogy „megkeressék tartásuk költségeit”. Ez ahhoz a javaslathoz vezetett, hogy a szállóban háztartási munkát végző belga nőknek munkabért kell fizetni, éspedig nagyjából annyit, amennyit a bizottság egy „helybeli takarítónőnek” fizetne. Ezt azonban több középosztálybeli belga nő visszautasította, mert sértőnek találták, hogy házimunkájuknak ily módon gazdasági értéket adhatnak. Egyikük, Madame Delgrosso „megjelent a bizottság előtt, és visszaadta a pénzt, amit a házimunkáért kapott”. A következő héten munkát vállalt egy bradfordi lőszergyárban.

Nyilvánvaló, hogy a gyári munkásként kapott fizetés elfogadhatóbb volt számára, mint bért kapni azért a házimunkáért, amit az előző 18 hónapban ingyen vállalt. Ahogy a belga menekültek fizetett gyári munkásként, takarítóként stb. beilleszkedtek az angliai életbe, egyre jobban szerettek volna kiszabadulni a segélyező bizottságok által megszabott korlátok közül. A belga sajtóból, amely Angliában a háború alatt francia és flamand nyelven egyaránt megjelent (a menekültek Belgium vallon és flamand közösségeiből jöttek), kiderül, sokan arra vágytak, hogy nagyobb függetlenséget teremthessenek maguknak, és, ami lényeges, többek lehessenek szimpla „belga menekültnél”.

WATFORD / Mirrorpix / Getty Images Antwerpen, 1914, október 8.

Megszakadtak a bonyolult kapcsolatok

Angliában szolgálat alól felmentett belga katonák és civilek egyaránt éltek, és gyakran panaszkodtak, amiért a brit lakosság egy kalap alá veszi őket. Jules Barry, egy leszerelt belga katona például 1915 novemberében levelet írt a leedsi bizottságnak elpanaszolva, hogy mindig csak „belga menekültnek” nevezik, pedig ő valójában rokkant katona, és kérte, hogy minden hivatalos iratban használják a helyes megnevezést.

A L’Indépendence belge című francia nyelvű újság lapjain egyre több, a hagyományos belga életmód fenntartását célzó belga kezdeményezés jelent meg. Ezek a belga iskoláktól (amelyeket a gyermekek túlságos „elangolosodása” miatti aggodalom hívott életre) a színjátszó csoportokon és kórusokon át a belga jogászok, vasúti dolgozók, tanárok és fémmunkások szakmai szövetségeiig terjedtek. A belga hagyományok megőrzésének vágyát egyes menekültekben az angol kultúráról kialakult negatív benyomás is erősítette. Egy 1918-as cikk – amelyet egy belga menekült publikált a Yorkshire Evening Postban – „a nagymosáskor az utcák fölött kifeszített köteleken száradó fehérneműk gusztustalan látványát” kifogásolja. A leedsi férfiakat is alapos vizsgálat alá vették, leszólva őket, amiért „imádják a filmeket, megőrülnek egy futballista bravúrjaiért és odavannak a Charlie Chaplin által képviselt típusért”.

Míg egyes brit lakosok szemében a menekültek továbbra is a háború civil áldozatai voltak, mások számára a hosszabb tartamú kapcsolatok eredményeként a belgákból ügyfelek, a munkaerőpiacon kollégák (vagy versenytársak), barátok vagy (ritkább esetekben) házastársak lettek. A legtöbb háborús újságcikk belga menekültek belgákkal kötött házasságairól tudósít. De a belgák és befogadóik között is akadtak románcok. Ezek némelyike házassággal végződött, mások törvénytelenségbe és botrányba torkolltak, amit gyakran évtizedekig elhallgattak. Ám ahogy a háború a végéhez közeledett, a menekültek és brit házigazdáik között kialakult bonyolult kapcsolatok gyakorlatilag megszakadtak.

A menekülteknek több mint 90 százaléka inkább visszatért Belgiumba, mint hogy Angliában maradjon. A brit kormány, amely aggódott a háború gazdasági következményei miatt, energikusan repatriálta őket. Ezt a belga kormány is támogatta, lelkesen látva hozzá az újjáépítés hosszadalmas munkájához. Sok esetben a belgák szívesen tértek vissza hazájukba – bár kemény fogadtatásban volt részük, amikor megérkeztek. Egyeseket gyávákként kezeltek, amiért könnyebb dolguk volt, mint azoknak, akik kénytelenek voltak a német megszállás zord körülményei között élni.

A teljes írás a BBC History magazin 2022. májusi számában lapozható fel.

The post Nem sokáig fogadták örömmel a háború elől menekülőket first appeared on 24.hu.

Related Posts